A Duna mellett

 Az életed

Hát lerántottad a fátylat,
De a titok helyén egy újabb varázslat.
Fikció,
mondod
S tenyeredbe fogod, nézed forgatod
a legvalósabb valóságot.
Látod? Leránthatsz újra még egy fátylat
A valóság helyén egy újabb varázslat,
S mégis kézzelfoghatóan láttat
És tükre vagy egy újabb valóságnak.
Már elhiszed, utánanyúlsz,
S lágy puha fényétől kigyúlsz.
Valahol eltűnik, mégis áthat
És tükröd lesz ez a varázslat.
Nézed magad és része leszel
Egy varázslat valóságának.


Ihlet


Kútba hullott reményeim
vízköreit nézem,
Kút mélyéről visszahangzik
sánta szívverésem,
Tata tata tam
Kisimuló víztükörben
felcsillan a szárnyam,
Izgalommal próbálgatom
Repülök-e bátran,
Tata tata tam
Már messze a kút,
s út ívét szabja a tánc
Lehull a lánc,
Tadam tadam tadam
És felment minden
alól, ez a mámoros
égi románc
Tadam tamtam tadam


Már nem kérem a hiányt

Életem, mely tudom jól, hogy lesz
és végtelen
Kéri a vakság jogát
megtehetem
Csak most érezlek
Most szeretem
hol elidőzhet
a két kezem.
Ha nem vagy itt
Már nem vagy
Csak a bőröd
tanúsíthat
Csak az a kéz, mely itt van
Ma csak az simogathat.

Az előbb

Elfogyott az angol mustár,
de a vörösbor rubinttá izzik
a gyertyafényben.
Azt nézem, kezed nyoma
már csak
egy folt az üvegen.
Kacagásainkat a felbukkanó
pletykák éltetik,
hát egy utolsó csettintéssel
Engedjem már fel a térbe
Parázsló perceink
minden moccanását,
Hogy szemeim szépnek ne lássák,
mi szép,
Füleim ne hallják
hangod melegét,
Bőröm ne érezze azt a kéjt
Mit bőrödtől kapott,
Mert elfogyott már
Elfogyott
A pikáns erős
Angol mustár.


Merre

Merre
Szalad a kacagásom
Mondd
Leszek-e még bolond
valahol a térben kiásom-e kiáltásom
vagy galagonyavirággá
gágog a libapimpó
de a szél már másról regél
Él még a szívben
mi most halt meg éppen
pennával írtam mindezeket
ette a fene meg
szépen akartam szólni
de így esett
Jaj nem ütöttem meg magam édes?

Most így van


Varázsos jelen
billeg az idő kötelén,
lenéz rád ma a Hold,
tied minden a Föld kerekén.
Nem hiszed már, hogy mindig,
de tiéd e nő,
talán most látod először
ahogy mozdul a kendő.
Illatos bőrrel lépsz oda
reccsen a padló és a
fátyol földre hull.
Tova tűnik a múlt,
megnyúlt árnyékok bútoron.
Gyertyaláng fénye a falon
bolondozik a térrel.
Te mögé lépsz és
alig érinted tenyérrel
két vállát, nyakát
keresi szád
és halad tovább a sok apró mozdulat,
míg elnémul a meg nem született gondolat is.
Most így van.


Itt vagy megint

Nézem arcod
Látom, szíved zárva
De karodat kitárod, mert kéred, mert kell,
Mert általa jutsz a mennyországba
Vagy a poklok égető tüzébe,
Legyen a Te hited szerint.
Elmész, aztán itt vagy megint.
Várod a csodát, mi a földi létből kirepít
Szemedre gyengéd fátylat terít,
Hol szíved, lelked biztonságban.
A csend a legjobb, mit ekkor kaphatsz és a lágy ölelés,
Hol nem zavarja a gyönyörök oltárát az elmélkedés.
Illatok lengnek körül,
A gyertyák fénye is Néked örül,
Hódol a szeánsznak,
Fényétől könnyebbek lesznek a tárgyak,
S az árnyak úgy vesznek körül,
Hogy az időt lábad elé terítik.
Halk lépteid, még nem érintik a földet,
Langyos víz nyaldossa tested,
Még érzed hogy a Föld elenged,
Még nem húz le világába,
Még egy kicsit tart a varázs,
Hogy holnaptól újra úgy láss,
Ahogy szeretnél,
És röptethesd terveid madarát,
Hosszú nehéz napokon át.
Elmész aztán itt vagy megint.
Egy ismerős kéz int,
Egy mosoly fogad,
Elsimítja arcodat.
Az éj bezárul, tested ébred,
És átemeli az egészet
Oda, hova nincs is hited.
Észre sem veszed
Újra elvarázsol,
Táncol benned a kéj,
Majd egy ismerős kéz int,
Egy arc kísér,
Elmész, majd itt vagy megint.


Kedves


És eljött a tavasz majd a nyár.
Szívem már nem vár
Képzelt szerelmeket,
Tanulja az egyedül is
Szeretlek életet.
Beérett végre már.
Nem lesz faragott ideál.
Gyere, ölelhetsz kedves,
Szemem már csak a múlttól nedves,
Mert még a búcsúba szerelmes.
Torok-szorong.
De rád cinkos mosollyal néz,
Hívogat a kéz simítása,
És az ölelésben ott az elengedés.



Lelkem csak csendben ül

Mi nemrég volt,
egy árnyék lett csupán,
azt is csak képzelem talán...
Tenyeremből kibukó vérnek kéne lennie,
annak az ütésnek,
mit visszafog
a már jól kordafojtott vágy.
Lelkem csak csendben ül,
hallgatja, mi zokog ott legbelül.Álmomban
Álmomban újra ott jártam,
Arcodat láttam a Csendes óceánban...
Hol nincs Tér és nincs Idő...
Végtelen, végtelen, végtelen Erő...
És a hullámok kezében,
Egy félelmetes, rémült sós ölelésben...
Hol nincs Tér és nincs Idő...
Végtelen, végtelen, végtelen Erő...
Hol a holdvilágos esten,
Pálmaszárnyakkal repülsz a Végtelenben...
Mert nincs Tér és nincs Idő...
Végtelen, végtelen, végtelen Erő...
Ahol nincsenek leletek,
Nincs régi tárgy, csak szó, csak most, csak szeretet...
Ott nincs Tér és nincs Idő...
Végtelen, végtelen végtelen erő...
Ott az idegen vidéken,
A hét hullámmal... álmom... szerettél engem...
Hol nincs Tér és nincs Idő...
Végtelen, végtelen, végtelen Erő...
Együtt voltunk mind a dallal,
Egy dobbanó dübörgő szívzavarral...
Hol nincs Tér és nincs Idő...
Végtelen, végtelen, végtelen Erő...
Ó, bővizű Óceánom,
Add nékem vissza még egyszer minden álmom...
Mert nincs Tér és nincs Idő...
Végtelen, végtelen, végtelen Erő... 

Ó...
Évbúcsú...
Évbúcsúzunk...
2008...
Ó

Utolsó sejtemet látom feloldódni Benned
Már nincs az Én
Már a sorsom véget ér
Elment.
S mégis itt vagyok
Mert kellek
Úgy tűnik
Kellek még a Nagy EgésznekElengedtem álmaim
Elengedtem magam
Magam
Vagyok a lét
És a nemlét
Elengedtem sokadik
Remete ráklakom
Elengedtem röptető angyalom
Búcsúzom
Év
Sorsomtól
Búcsúzom
De nem most
Gyere
Még egy ölelésre
Hadd adjam
Utolsó sejtemet
Neked
Ha kell
Vidd
Most még ér az valamit.
Piacra dobhatjátok
Hamar a piacit
Már csak a Nagy Egész szólhat
Csak Ö
Ki tetteim kérheti
Az utamat Ő egyengeti.
Ő