Rembrandt és Kate (részlet) 

 1600-as évek

Rembrandt van Rijn

Miért is ragaszkodom Amszterdamhoz ennyire? Sóhajtozom egy padon és nézem a hullámokat, sirályokat és a rakodóparti életet. Itt a kikötő sajátos hangjai megadják kérdésemre a választ. Ez a sós levegő, ami szinte folyamatosan áramlik a part közelében, átjárja egész testemet és lelkemet. A víz csobogása számomra az igazi elégedettséget dúdolja fülembe.

Ha tömören akarok fogalmazni, itt lettem Rembrandt. Vidéki barangolásaim is megnyugvást adnak. Az a beszédes mélység, amit az ember nélküli tájak árasztanak magukból, a születésemet ünnepelik velem. Szeretem a természet halk neszeit, mellyel körüludvarol és maradásra csábít, de ez kevés nekem ahhoz, hogy jól élhessek, hogy az legyek, aminek igazán születtem.

Festő vagyok, semmi más. Érdekes, hogy néha mégis letagadom, ha más érdeklődésű emberek társaságába keveredem. Ilyenkor úgy mutatkozom be, mint kereskedő. Ez tiszteletet ébreszt bizonyos körökben. Aki nagyra becsüli a festészetet, már úgyis ismer mind. Ha a nevemet hallja, nem kérdez semmit. Aki nem tudja, ki vagyok, annak jobb, ha nem mondom meg, mert bizonyára nevetségesnek talál egy ilyen nagydarab férfit kicsi ecsetekkel a kezében. Vajon én tudom-e ki is vagyok valójában? Sokszor elvesztem a bizonyosság érzetét, ilyenkor kérdezgetem magamtól, hogy jó úton járok-e?

Egyik éjjel furcsa álmom volt. Számomra megfejthetetlen. Kinek beszélhetnék erről?

Feleségem halála óta nincs bizalmas barátom. Neki mondtam el mindig azt, amit senki másnak nem lehetett. Amellett, hogy szép arcával, formás testével vett körül, okos és értelmes társam volt. Bizalmas jó barátomnak is tudhattam őt. Fáj ez az egyedüllét, pedig úgynevezett barátok ezreit mondhatom a magaménak. Hiányzik Saskia. Szerelmetes asszonyom, hova mentél el a halálba tőlünk? Itt hagytál egy kicsi gyermekkel engem. Már nem oly édes a magány, mint valamikor.

Mielőtt megismertem volna, az egyedüllét volt az egyik legnélkülözhetetlenebb lelki táplálékom. Az igazi szabadságot jelentette nekem. Úgy alakítottam napjaimat, ahogy jónak láttam. Gondolataimat nem bírálta senki. A teremtés ereje költözött ilyenkor belém.

Most visszatérhetek ehhez a rég elfeledett magányomhoz. Lassan talán majd újra megszeretem.

*

Hogy kerültem ide? Mi ez a maskara rajtam? De hát ez nem is én vagyok. A lábaimat síkosnak érzem, ahogy egymáshoz érnek, de hogyan lehet, hogy nincs rajtam nadrág?

Ülök egy emberekkel zsúfolt teremben, ahol egy pulpituson egy férfi kántálva festményeket ajánl megvételre. Hihetetlen, de most az én egyik képem kerül sorra. A sok emberből néhány egymásra licitál, hogy megvásárolhassa. Az ár valószerűtlenül magas. Furcsa, hogy senkit nem ismerek. És az öltözéke minden résztvevőnek meglehetősen furcsa. Bizonyára megbolondultam. Ezt tette velem a magány.

De hát én nem is én vagyok. Félve a kezemre pillantok. Őrület! A festmény, amit kínálnak, Saskiát, feleségemet ábrázolja. Mint alkotót, a nevemet is mondják. Igen. Lelkem összevissza kavarog. Néha úgy érzem, Rembrandt Van Rijn vagyok, a másik percben meg nem is merek, még belegondolni sem, hogy kivé leszek. A lábam! Milyen a lábam!? És ez a fura cipő rajtam. Jobb, ha hazamegyek. Jobb, ha észrevétlen távozom innen. A pénzt majd holnap megkapom a képért. Törődöm is vele. A lényeg, hogy biztonságban legyek. Hazamenni - mondogatom magamban és lassan felemelkedem a székről. Egy vékony, áttetsző sál hullik le a nyakamról. Beleborzongok. A sorban ülő emberek lábait kerülgetve, botladozva valahogy kijutok a széksorok szorongató hatása alól. Nem nézek körül, nem akarom látni az emberek méltatlankodó arcát. Valaki suttogva utánam hozza a sálat. Rá sem nézek, motyogok valamit. Csak az ajtót érjem el valahogy. Nehéz minden mozdulatot megtennem, és a fejem egyre jobban fáj. Már szinte görcsbe rándul az egész testem, és a kilincset még mindig nem érem el. Már nyúlok felé, de minden elsötétül előttem, lépnék, de zuhanni kezdek. Jaj, hol vagyok?

Elaludtam és tessék, újra egy furcsa álom. Itt a kikötőben ülök még, kinézetem a régi. Lassan megnyugszom. A fejem valóban megfájdult. Haza kellene mennem, de nem akaródzik. Nézem a hajót, ahogy a rakományát nyeli. A dokkmunkások etetik.

Egy elegáns fiatalember sétál el előttem. Rám néz. Láthatólag ráér, és leülne mellém, de mégis elbátortalanodik és továbbmegy. Mintha már láttam volna valahol.

Lehet, hogy jó lett volna beszélgetnem valakivel, hogy elfeledtesse ezt a furcsa álmomat. Mégis inkább dédelgetem itt magamban, és bolond módon hasonlítgatom az előző álomhoz. Abban egy pincében festettem Saskiát. Éjszaka volt és idegen környezet, szokatlan tárgyak és bútorok. Bár a feleségemet ábrázolta a kép, de most biztos vagyok benne hogy azt a képet én nem festettem meg róla. Forgattam a fejemben, hogy ebben a kalapjában is festek portrét róla, de nem készült mégsem ilyen kép. A mostani álmomban ezt a képet árulták, többek között.

Az előző álomban feleségem nem ült modellt nekem, fejből festettem le. Éreztem, hogy ismerem minden vonását, szép kalapját, ruháját. Mégis mintha én nem én lettem volna, mintha nem is férfi, hanem nő lettem volna. Lehet, hogy annyira átlényegültem Saskia lelkébe, hogy átvettem egy időre női mivoltát?

A mostani álmomban is, mintha nő lettem volna. Meztelen lábszárral ültem a tömegben. Nem hiszem, hogy megőrültem. Mindkettő álom csupán.

­*

Talán a prédikátornak mégis elmondom.

Már sötét este van, és az utcákat rovom szakadatlan. Gyalogolok hazafelé, mint már annyiszor mostanában. Kavarognak bennem a gondolatok. Nem fogok könnyen elaludni. Majd folytatom a festést.

Ahogy a terpentinszagú rongyok alól előveszem a festékeimet, megcsap újra az álombeli emlék. Már mozdulok, hogy új vásznat készítsek elő. Elhatározom, hogy megfestem Saskia arcát úgy, ahogy az álombeli képen néz rám.

Hirtelen egy furcsa belső tiltást érzek magamban, és kényszeredetten visszateszem a vásznat a helyére.

Folytatom azt a képet, melyet nemrég kezdtem el.

*

Álomtalan éjszaka után, későn ébredek. Frissnek és majdnem boldognak érzem magam. Hosszúra nyúlt reggelizésem után lemondok a prédikátor meglátogatásáról, és egészen estig dolgozom a képen.

Sötét van már, belefáradok az alkotásba. Vacsora után, ahogy az első pohár boromat iszogatom, elhatározom, hogy a másodikat már máshol fogyasztom el, talán valahol egy kocsmában.

Szegényes ruhák után kotorászom és megszáll valami ismerős öröm. Újra egy molnár fia vagyok, újra csak egy egyszerű ember, akinek nem kell rafinálkodva megjátszania a gazdag és előkelő polgárt. Kiosonok a házamból és máris szabadnak érzem magam. A kocsma bejárata előtt néhányan vitatkoznak. Kikerülöm őket, bejutok és a félhomályban alig találom meg a pultot.

A boromat kortyolgatva szemrevételezem az itt iszogatókat. Minden arc idegen számomra. Képtelen vagyok közel kerülni hozzájuk még gondolatban sem.

Hogy távolodhattam így el a családomhoz hasonló emberektől? Hova tartozom én valójában? Ki vagyok én? miért is élek? Azért hogy Amszterdam gazdag polgárait halhatatlanná fessem? Esetleg azért, hogy bibliai jelenetekbe komponáljam véleményemet az emberi lélekről? Ki ad nekem választ mindezekre?

Már az utcán ballagok és két lábam a prédikátor háza felé visz. Ahogy ajtót nyit nekem, határtalan öröm ül ki arcára. Pénzes zacskómat a kezébe nyomom, mondván, adomány a szektának. Kérem, hogy segítsen nekem megfejteni, furcsa érthetetlen, nyugtalanító álmaimat.

Miközben hosszasan dől belőlem a két álom részleteinek ecsetelése, ő tárgyait rakogatja a helyére, és néha kérdez valamit, hogy jobban megértsen. Együttérző arccal szembe ül velem. Szinte beleborzongok átható pillantásába. Meglep, hogy arra kér, ha meg akarom tudni az igazság egy részét, adjam át kezébe az irányítást.

Véleménye szerint ez az álom egy időutazás, illetve lélekvándorlásszerű eseményre utal. Ez egy valós esemény lehet a jövőből. Egy hipnotikus állapotban tudhatjuk meg a válaszokat, mi is történik a jövőben a festményeimmel kapcsolatban, és ki lehet az a nő, akinek valószínűleg megszállom a lelkét. Feltételezi, hogy ez a nő nem álom csupán, hanem a jövőbelátásom valós szereplője.

Hosszas töprengés után beleegyezem, de még egy kis időt kérek beszélgetésre. Elmondom neki, mennyire foglalkoztat a halál, mint élmény. Nem szeretném megtudni azt hogy én hogyan és mikor halok meg.

Talán azt sem, hogy feleségem és gyermekeim mit éltek át a halál pillanatában. Túl személyes ez. Ha viszont már a jövőben fogog járni, ennek a számomra ismeretlen nőnek a lelkében, szeretném átélni általa, milyen is halála perce?

Látom a prédikátor arcán a meglepetést. Próbál lebeszélni erről, hogy talán majd máskor, most csak a festmény sorsát kutassuk, de hajthatatlan vagyok. Nem tudom lesz-e még erre lehetőségem, vagy bátorságom.

Borzong bennem az izgalom és a kíváncsiság.

A prédikátor buzdít, hogy helyezzem magam kényelembe. Egy öblös fotelban ülök, és behunyt szemmel memorizálok néhány festményemen. Valami bűntudatféle dolgozik bennem, nem is értem igazán.

Aztán belémnyilall a mai randevú Greggel, a művészettörténésszel, melyre nem mentem el. Leonardnak pedig szóltam, hogy ma ne látogasson meg.

Át kell gondolnom nyugodt körülmények között, hogy mit tegyek. Ki akarok szállni. Lehet hogy késő, de valahogy csak meg lehet oldani. Mi lenne, ha egyszerűen felszívódnék? Másik név, másik külső. Ez lenne a legjobb. Hülye vagyok. Evvel kellett volna kezdenem. Nem kellett volna elárulni Gregnek, hogy elegem lett az egészből. Amilyen gyorsan csak lehet, összeszedem magam. Ahogy a ruháimat a szemétledobóba gyömöszölöm, egyre rafináltabb ötleteim támadnak. Amint minden tárgyamtól megszabadulok, levágom a hajam rövidre és be is festem. Ez nem sok időt vesz igénybe. Egy fiúsabb szerkó, egy szemöldökerősítés, és két csomag rágó a számban eléggé megváltoztat. Időt nyerek, aztán elintézem a papírokat, és irány a határ. A sötétkék tűsarkúmat sajnálom a legjobban talán. A hajam majd megnő újra, a festék lekopik, amit már gondosan szétkentem rajta. Amíg várok a hatására egyre biztosabb vagyok benne, hogy keresni fognak hamarosan. Már bánom, hogy nem siettem jobban. Eluralkodik rajtam a félelem és a kétségbeesés. Végighasít egy fájdalom a gyomrom tájékán, majdnem hányingerig fokozódik. Uralkodnom kell magamon. A hajamat le kell mosni. Nem lesz semmi baj, nyugtatgatom magam. Ahogy a fürdőkádba lépek és a zuhanyrózsa hangja elveszi ügyeletes fülemtől a kifelé figyelés lehetőségét, egyre jobban pánikba esek.

Különböző zárkattanásokat és puffanásokat hallok. Képzelődöm bizonyára. Nagyon sietek, kapkodva lépek ki a fürdőszobaszőnyegre. Már nem csobog a víz sem.

Háttal vagyok az ajtónak, és nem merek odafordulni. Kiver a verejték. A szívem olyan gyorsan ver, hogy már azt hiszem, belehalok. Az egész testem megbénul és nem tudok mozdulni. Pedig törölköznöm kellene. Úgy érzem, hogy a fejem tetején a hajamat megmarkolja egy kéz. Ez nem lehet igaz. Hátrabicsaklik a fejem, és valami forróság fut végig a torkomon. Hirtelen megszáll egy nyugalom. Elmúlik minden aggódásom. Szépséges színeket látok szemhéjam mögött. Egyre könnyebbnek érzem magam, szinte szállok. Amitől nemrég félni kezdtem, feledésbe merül. Még soha ilyen tisztán nem éreztem az élet ízét. Csodálatos dolog a világon lenni. Mindegy miért, csak a lét örömért. Most is mit teszek, szinte semmit, csak lefürödtem és máris a mennyekben érzem magam olyan nagy boldogságot tud adni a puszta létezésem. Eszembe jut a park, amit nagyon szeretek, a fák leveleinek jellegzetes susogása, a parton a víz morajlása, egy pohár hideg víz íze, egy madár repülésének látványa. Elém kúszik férjem arca, ahogy felém hajol, hogy törődjön velem. Milyen nyugalmas így.

Lehet, hogy nem is hagytam el, csak álmodtam az egészet? Előrebukom, és a járólaphoz közelítve látom, hogy rengeteg piros vér ömlött rá. Hatalmas fájdalmat érzek egy pillanatra, és tudom már, hogy az én vérem.

Búcsúzom, de mégsem. Már semmi bajom. Felemelkedem, és lenézek. Látom a testemet a kövön feküdni és a sok vért. Nem látom viszont, hogy ki távozott a házból. Már nem is fontos. Végtelen boldogságérzés tölt el. Még soha nem voltam ilyen boldog, ilyen nyugodt, és ilyen függetlenül szabad.

Lassan kinyitom a szemem, és a prédikátor kérdő tekintetével találkozom.

Nem tudok megszólalni. Sírhatnékom támad, de szégyellném, így megkérem, hogy nyisson ablakot. Amíg avval foglalatoskodik, összeszedem magam, és az ajtó felé veszem lépteimet. Megegyezünk abban, hogy máskor folytatjuk.

Egyedül ballagok a sötét éjszakában, és patakokban folynak a könnyeim. Nem látja senki. Hagyom.

2000-es évek

Martin

Bejelentették egy Rembrandt kép eltűnését. Egészen izgalomba jövök, hogy végre egy érdekes munkát kapok, de amint a részletekről kérdezősködöm kiderül, hogy csupán egy szép másolatról van szó . Elindulok. Unottan közelítettem meg a bejelentő Oliver házát. Nagyon udvariasan Martin felügyelőnek szólít, amint kinyitja a többemeletes épület ajtaját. Hogy elszórakoztassam magam, kérdezgetem a lakhelyéről, melynek láthatólag két főbejárata van. Kedvenc témája lehet, mert készséggel adja tudtomra, hogy ez egy iker épület.

Valójában hat emeletesnek látszik, de innen-onnan bejárva az első-harmadik és ötödik emelet az övé, a páros emeletek a szomszédé, a pincét és a tetőteret pedig felénél kettéosztották. Így is öt szintesnek mondható.

Végigcsodálom minden szintjét, közben érdekes adatra bukkanok. Felesége öt évvel ezelőtt eltűnt. Szinte nyomtalanul, de a vizsgálat megállapította, hogy önként mehetett el. Elvitt néhány ruhát, és a csendéleteket ábrázoló sajátkészítésű kisméretű festményeit. Nem foglakoztak vele többet.

Ennek a képnek az eltűnése azért furcsa, mert ezt Oliver felesége Katy vette ajándékba férjének. Azonkívül sok más ennél a képnél értékesebb festményhez nem nyúlt a tolvaj. Behatolásnak nyoma nincs, tehát kulccsal jött be az illető.

Amint Olivert kérdezgetem, hogy gyanakszik-e valakire, nem tudom egészen elhinni amit válaszol. Egyik kollégáját gyanúsítja, de semmi okot nem tud mondani, hogy miért. Oliver belsőépítész, nagyon büszke lakhelyére. Szinte az egész az ő keze munkája, vagy az ő tervei alapján készült. Erősen ragaszkodik ehhez a házhoz, jobban mint bármihez. Kiderítem, hogy évek óta nem jár sehova, illetve nem fogad senkit otthonában.

Interneten ismerkedett ugyan már nőkkel, de közelebbi kapcsolatba nem került velük.

Egyedül kollégája, aki néhány munkálatba belefolyt a megvalósításnál, ő ismeri ezt a helyet. Azonkívül kitűnően mászik falon. Valahogyan talán ő juthatott be.

Másra nem tud gondolni.

Oliver

Micsoda magabiztos alak ez a Martin. Azt hiszi ő szarta a spanyolviaszt. Negyven év körüli izmos köpcös testét puma lépteivel finomítja. Méghogy én találjam ki, hogy ki tette. Nyomozza ki ő, ez a dolga. Istenem, ha rátalálna Katyre, és visszahozná őt nekem. Mindent újrakezdhetnénk. Mindig is őt szerettem. Első feleségem is szép volt, táncosnő múltját elhagyván gyermeket szült nekem, majd mindkettőnket elhagyott. Fiamat meg szinte búra alatt kell tartanom. Valami ismeretlen betegség miatt furcsa tünetek törnek rá időnként. 14 évesen magas láz tört rá, azt hittem az orvosokkal együtt, hogy nem éli túl. Felépült, de elvesztette az emlékezetét. Mindent újra tanult azóta. Az orvosok semmit sem tudnak. Hogy elkerüljön minden fertőzésveszélyt, teljesen elzártam a világtól. Egy számítógép a társa.

Katy, ő más. Ő is táncolt, de nem eléggé szenvedéllyel. Boldogan hagyta ott a színpadot a kedvemért. Teljesen kitöltötte az életét a háztatás, a festés, múzeumok és kiállítások látogatása. Gyönyörű életünk lehetne még most is. Bizonyára rájött már ő is, csak nem meri megtenni azt a lépést, ami rendbe hozna mindent. Ha tudná, hogy nem kérdeznék semmit, szemrehányás sem lenne bennem, már itt lenne újra.

Martin (először a kollégát faggatja, aki valamit elejt a szomszédos országról véletlenül, majd letagadja)

.......................................................................................................

Az hiszem érdemes volt átjönnöm ebbe az országba. Bár csak egy intuíció volt, de lehet hogy rábukkanok valamire. Az első nő, akivel a vasútállomás parkolójában találkozom, egy szűk farmeros telt idomú huszonéves lány. Ahogy megszólítom nagyobb mosollyal üdvözöl, mint amire számítok. Mintha régi ismerősét látná, de rájön hogy téved, egy kicsit visszafog kedvességéből.

Ahogy Rembrandtról kezdek vele társalogni, furcsán néz rám. Közli, hogy mostanában már hallott nagyértékű képeinek eladásáról, de csak egy ismerőse fecsegett róla. Amikor jobban rákérdezek, nem emlékszik ismerőse nevére. Lakást keresek, mondom is neki. Rázogatja, ingatja a fejét. Nem tud semmit. Látom már nagyon zavarom, ezért elköszönök, és messziről figyelem. Elhagyja a parkolót.

Egy harmincas nővel találkozik, láthatóan véletlenül. Sokáig csevegnek, majd elválnak. A nő a vasúthoz tart. utánaeredek. Gyorsan jegyet váltok és követem.

Egy kis településen száll le hosszasan gyalogol. Nehéz észrevétlen követni, ezért megszólítom. Úgy néz ki nem gyanakszik semmire. Azt gondolja ismerkedem. Meghagyom hitében. Theresának hívják. Amikor a házhoz érkezik, elbúcsúzunk és randevút kérek tőle. Boldogan beleegyezik. Szemben van egy önkormányzati épület.

Már zárva. Könnyen bejutok, és figyelem a házat.

Előbb Theresa megy az óvodába egy kisfiúért.

Később egy nőt látok a ház udvarára kimenni borzasan, álmosan. Bekiabál Theresának, hogy hozza ki a vacsorát a teraszra. Megérkezik egy férfi, fekete autóval. Ettől kezdve körülötte forog a világ. Ő a nagy Hím. A kisfiú izgatottan kérdezget tőle, a nő nyugodtan pusmog neki.

Theresa megpróbál láthatatlanná válni. Mindenkit kiszolgál, és igyekszik eltűnni. A nő később az asztalhoz hívja vacsorázni.