Zalai Erdők meséi - Böszmerenghy Töhötöm I.

Negyedik fejezet

...amelyben Böszmerenghy Töhötömnek nemes vérvonalú rokona érkezik a Fővárosból. Vaddisznókalandban lesz részük.

Böszöm, mint már annyiszor, elszunyókált a fotelban TV-nézés közben. A legédesebb álmából kopogás riasztotta fel.

  • Tessék! - kiáltott, de újabb kopogás volt a válasz.

Kénytelen volt feltápászkodni, ezt diktálta az úri jómodor. Előbb résnyire nyitotta ki az ajtót, és rögtön vissza is csukta, annyira megrémítette a látvány. Vencze rokona állt kint, méghozzá bőrönddel. Vett egy nagy levegőt, nyájasra igazította az arcát, és most már szélesre tárta az ajtót.

  • Üdvözöllek, kedves rokon! - mondta úri modorral, majd rámeredt Venczére, és kitört belőle a kérdés. - Hát te hogy kerülsz ide?
  • Leléptem az autóbuszról, aztán a bal hátsó és a jobb első lábamat a jobb hátsó és a bal első elé rakogattam, ezt elég sűrűn ismételgettem, és csodák csodája, ideértem.
  • Nagyon vicces vagy. Ha-ha-ha. Tudod, hogy nem ezt kérdeztem. Ifjúkorunk óta nem vagyunk puszipajtások. Ne kívánd, hogy felidézzem, miért! Most meg beállítasz egy bőrönddel? Szó nélkül ide akarsz költözni?
  • Nem szó nélkül, beszélek én, ha kell.
  • Tudom, tudom, ismerlek jól. Ne forgasd ki a szavaimat, mert magamra zárom az ajtót!
  • Töhötöm! - fogta könyörgőre Vencze - Csak pár napról van szó, amíg jobb megoldást nem találok.
  • Jobbat? Ennél jobbat nem találsz sehol. Akkor úgy értsem, örökre a nyakamon maradsz? Nem, pajtikám! Visszafordulhatsz.
  • Nem lehetsz ilyen kegyetlen! - siránkozott Vencze.

Böszöm sokáig mereven nézett rá.

  • Nem is vagyok - szólt végül -, ezzel akarsz visszaélni.
  • Nem élek vele vissza, meglátod, segítek mindenben - mondta, mert érezte, hogy nyert ügye van.
  • Inkább ne. Három nap, rendben?
  • És éjjel?
  • Három éjjel is. Nem több - mondta szigorúan Böszöm, majd körülnézett, hova fekhetne Vencze. - Egy ágyam van -jelentette ki.
  • Jó nekem a fotel is - szemlélte örömmel a nagyméretű, öblös bútordarabot.

Böszöm rémülten nézett kedvenc TV-foteljára.

  • Nos, lássuk csak! Abból is csak egy van.
  • Szőnyeg? - kérdezte lehervadt reménnyel Vencze.
  • Kapsz rá egy párnát és egy takarót.
  • Igazán nagylelkű vagy, köszönöm.
  • A másik gondom - akadékoskodott tovább Böszöm -, hogy nincs valami sok ennivalóm idehaza.

Szomorúan rakosgatta tányérokra azt a kevésnek tartott ennivalót.

  • Töhötöm! Te ismered a környék vadászterületeit. Neked ez nem jelenthet gondot. Megyek veled vadászni.
  • Te? Életedben nem vadásztál soha. Mindig a mamád etetett. Hogy mit műveltél azon kívül, azt is tudom, hallottam híredet.
  • Taníts meg vadászni, kérlek alássan!
  • Nem lehet - vágta rá szigorúan, és máris azon törte a fejét, mit mondjon, miért nem.
  • Már nem félek az apróvadaktól, legalábbis ha velem vagy, akkor nem.
  • Errefelé sajnos csak vaddisznók vannak. Nagyon -nagyon félelmetes vaddisznók.
  • Nem bírom én ezt tovább, Töhötöm. Nagyon kérlek, taníts meg vadászni!
  • Vaddisznóra?
  • Igen. Ha neked megy, nekem is menni fog.

Böszöm elég rémülten nézett, ugyanis még álmában sem ejtett el vaddisznót. Ezt nem árulhatta el ezek után.

  • Majd holnap kimegyünk. Lehet, hogy szarvas is lesz vagy őz - szépítette a dolgot, de kisebb vadat már nem említhetett meg. Böszöm saját csapdájába esett.
  • Most csak pihend ki az utazást, a többiről majd később beszélünk. Én addig sétálok egyet.
  • Épp erre vágyódtam - kapott rajta Vencze, és azonnal Böszöm ágyában termett. Látva vendéglátója rosszalló tekintetét, mentegetőzve megjegyezte:
  • Csak amíg nem vagy itthon - mosolygott és eltűnt a dunyha alatt.

Búsan botorkált Böszöm a lejtős úton lefelé. Jobbat mégsem tudott kisütni, minthogy cimborái felé vegye a lépteit.

A Tücsök-réten nagy tanácskozás folyt. Böszöm közömbösen hallgatott, mert a múltkor már kiámuldozta magát azon, amit Zordibálék terjesztettek. Most más gondja volt.

  • Lajhárok, bizony!
  • Hol vannak egészen pontosan? - kérdezte Jusztos.
  • Azt nem lehet tudni. Rejtőzködő életmódot folytatnak.
  • Imkoknyitóban? - okoskodott Kondor.
  • Inkognitó -javította Jusztos.
  • Veszélyesek?
  • És védettek - válaszolta mindentudóan Zordibál.
  • Az mit jelent?
  • Védekezésből ölnek csak - jelentette ki Jusztos.
  • Ezt hívják önvédekezésnek?
  • Önvédelem. -okosította Jusztos.
  • Az.
  • Ezért tilos a fákra felmászni - bizonygatta Mélabéla.
  • Juj, akkor hova menekülhetünk? - rémült meg Kondor.
  • Az itteni fákra nem érvényes, csak az erdőben - tájékoztatta Jusztos.
  • Ez egészen biztos?
  • Semmi sem egészen biztos - mondta Zordibál, és összevonta a szemöldökét.
  • Nem vagyunk biztosságban - jelentette ki Kondor.
  • Biztonságban - helyesbített Zordibál.
  • Retteghetünk, az bizton.
  • Biztos.
  • Összevissza javítgattok.

Mélabéla vette észre először, hogy Böszöm egy szót sem szólt még, ami nagyon szokatlan volt. Talán még ilyen nem is fordult elő, amióta ismeri.

  • Nagyon bánatos vagy, pedig neked szép gyerekkorod volt, ellentétben velem. Történt valami rossz? - reménykedve figyelte a választ.
  • Ennél rosszabb nem is történhetett volna velem. Beállított hozzám Vencze, az unokatestvérem. Soha nem jöttünk ki egymással. Most meg csak úgy beköltözött.

Erre már a többiek is elhallgattak és Böszöm köré gyűltek.

  • Váratlan vendéged van? - érdeklődött Zordibál.
  • Meddig marad? - kíváncsiskodott Kondor.
  • Most hol van? - kérdezte Jusztos.
  • Befeküdt az ágyamba - panaszkodott Böszöm.
  • Ilyen modortalanságot! - szólt Zordibál együttérzően.
  • Nagyon ellentétes a természetünk - folytatta Böszöm. - Én rendszerető vagyok, ő trehány.
  • Lehány? - csodálkozott Kondor.
  • Rendetlen. Neki be nem áll a szája, én meg szeretem a csendet.

Észrevette, hogy furcsán néznek rá, így helyesbített.

  • Otthon én csendben szoktam maradni. Én tudok vadászni, Vencze nem. Nem sorolom tovább, semmi közös tulajdonságunk nincs. Most azt sem tudom, mit adok neki vacsorára, mert nagyon válogatós ám.
  • Az Erdő utcai tanyán vaddisznót főztek ma bográcsban - súgta a fülébe Jusztos -, de nem tőlem tudod, cimbora.
  • Köszönöm a jó hírt. Legalább a ma esti programunk megvan. A holnap gondja legyen a holnapé. Máris jobban érzem magam. Utoljára akkor élveztem így a megkönnyebbülést, amikor vadászat közben...

Néhány anekdota mesélése után hazatért.

  • Kelj fel! - szólt az alvó rokonhoz.
  • Tejfel! - mosolygott álmában és nyújtózkodott egyet.

Kinyitotta a szemét.

  • Kelj fel! - szólt rá Böszöm.
  • Miért? Le akarsz feküdni?
  • Vencze! Megyünk sétálni. Megmutatom neked a környéket.
  • Jó. De előbb nem kellene falatoznunk?
  • Nagyon jól mondod. Nem kellene.

Vitát nem tűrő modorban elindult lefelé a hegyoldalról.

Elhaladtak a szomszéd ház előtt. Böszöm, mikor meglátta Rézit a kölykeivel, megpróbált másfelé nézni.

  • Látod ott azt a nagy rétet?
  • Még nem. Én itt egy tűzrőlpattant kis asszonykát látok, sajnos sok kölyökkel.
  • Az ott a Tücsök-rét. Ott szoktam a cimborákkal találkozni.
  • Ne mondd! Meg kellene rezzenteni őket.
  • A cimboráimat?
  • Nem, ezt az asszonykát a kicsikkel.
  • Ne merészeld! Ők az én leszármazottaim.
  • Jó, jó, ne nézz már így rám! Nem mondtad.
  • Nem vagyok rájuk büszke. Ne is beszéljünk most róluk!
  • Ahogy óhajtod. Menjünk a Tücsök-rétre! Merre kell kanyarodni?
  • Nem arra.
  • De bonyolult vagy, rokon.
  • Előbb megmutatom, merre van a könyvtár.
  • Annál már a rét is jobb lett volna.
  • Műveletlen fajankó!
  • Lesipuskás!
  • Vencze, mama kedvence!
  • Mániákus!
  • Trehány!
  • Pöffeszkedő!
  • Hajléktalan! - vágott vissza Böszöm. Ezzel aztán telibe talált. Vencze elsírta magát.
  • Azért mert katasztrófából kifolyólag leégett a házam, nem illik gúnyolni.
  • Leégett a házad? - képedt el Böszöm. - Nem mondtad.
  • Nem akartam sajnáltatni magam.
  • Azt hittem, hogy még mindig a mamáddal élsz.
  • Hogy kerültem volna akkor ide?
  • Gondoltam, elüldözött.
  • Nem, leégett a házam.
  • És miért nem költöztél a mamádhoz?
  • Próbáltam.
  • És?
  • Elüldözött. Mi lesz most velem? - sírt Vencze.
  • Ne csináld ezt, mert a végén még megsajnállak!
  • Arra semmi szükség.

Egy omladozó épület mellett haladtak el.

  • Ez a könyvtár.
  • Na, szép!
  • Nagyon is sok könyv van benne. Ne kezdd megint!
  • Nem kezdem, mehetünk a Szöcske-rétre?
  • Még nem oda megyünk.
  • Miért? A cimboráidra sem vagy büszke?
  • De igenis, büszke vagyok rájuk. Ne zrikálj már! Bejárjuk a környéket.
  • Éhes gyomorral? Miért nem megyünk vadászni?
  • Még be kell jelentenem a vadásztársaságnál, hogy vendégem van. Holnap már mehetünk.
  • Vaddisznóra? -kérdezte meghatottan Vencze.
  • Ha ragaszkodsz hozzá.
  • Megtisztelnél vele, kérlek alássan.

Böszöm nem mert belegondolni a másnapi vadászatba. Nagyon remélte, hogy valamiképpen mégis megússza.

  • Az ott a Csalitos. Ott bekanyarodunk az Erdő utcába.

Vencze megadóan bólintott. Egy darabig - csodák csodája - csendben botorkáltak.

Mindegyikük a másnapi vadászatra gondolt, mindketten másfajta izgalommal. Böszöm azon törte a fejét, hogyan tudná úgy megúszni a vadászatot, hogy ne derüljön ki, nem is olyan nagy vaddisznóvadász ő. Még kicsi vadmalackát sem rezzentett meg, nemhogy elejtette volna. Vencze viszont mindenféle hősi jelenetekre gondolt, ahol neki nem szabad gyávának tűnnie. Így biztos visszaszerezheti becsületét rokonai előtt, mert az nem maradna titokban, hogy ők ketten micsoda veszélyes vadászaton vettek részt. Sokáig biztosítaná a megélhetését, amíg ezt mesélgetné rokoni látogatásai alkalmával.

Egyszer csak fenséges illat kúszott a levegőből feléjük.

  • Hű! Hajjaj! - sóhajtozott Vencze.
  • Na, ebben egyetértünk.

Amikor a kerítéshez értek, Böszöm nagyot kiáltott az itt lakók felé.

  • Ízlelésekben gazdag, korgásoktól mentes jó lakomázást kívánok mindannyiotoknak!
  • Lábikragörcstől mentes, ruganyos léptű kellemes sétát kívánunk mindkettőtöknek! Merre visz az utatok?
  • A vadásztársasághoz. Vendéget jelentek be.

Böszöm várta, hogy kérdezgessenek tovább, de kínos lett számára a csend. Így folytatta.

  • Az unokatestvérem jött hozzám a Fővárosból. Itt tölt néhány napot.
  • Megtiszteltetés számunkra.
  • Akkor talán - téblábolt tovább Böszöm - bemutatnám őt.

Úri módon kinyitották a kaput.

  • Ősteleky Vencze - mondta kihúzva magát -, kérlek alássan.

Miután mindenkivel parolázott egyet, megszólalt az egyik.

  • Nézzetek be hozzánk, ha jöttök visszafelé a Vadásztársaságtól - motyogta valaki halkan.
  • Köszönjük a kedves invitálást.
  • Most bizonyára nem vesztegetitek ránk a drága időtöket.
  • Végül is? - nézett Böszöm Venczére. - Halasztható a bejelentés?
  • Ó, részemről feltétlenül - válaszolta mohón.
  • Akkor maradunk - jelentette ki diadalmasan Böszöm, és úgy nézett körül, mintha kegyet osztogatna.
  • Ekkora megtiszteltetést! - volt az udvarias válasz. - Két ilyen nemes vendég! Foglaljatok helyet a bogrács körül, hozok tányérokat!
  • Köszönjük, de nem vagyunk ám éhesek.
  • De sajnálom!
  • Csak az illat teszi - helyesbített Böszöm, - hogy mégis elfogadunk egy kis kóstolót.
  • Rátok bízom - volt a házigazda válasza. - Merítsetek, amennyicskét meg bírtok enni.

Merítettek és mesélgettek, aztán merítettek még és tovább mesélgettek. Magasan járt a telihold, amikor már csak egyedül a házigazda hallgatta őket, mert a többiek egyenként eliszkoltak.

  • Sajnáljuk, hogy nem maradhatunk tovább - mentegetőzött Böszöm -, de Vencze bizonyára elfáradt, sokat utazott.
  • Megértem - válaszolta a házigazda és megkönnyebbült sóhajjal szemlélgette a kiürült bográcsot. - Haramiamentes, mosolygással teli, éjszakai hazaérkezést kívánok!
  • Zörejmentes, puhasággal teli, mély alvást kívánunk!
  • Ti aztán tudjátok cifrázni a köszönést itt vidéken - suttogta Vencze.

Megpróbált felállni, de csak nyögdécselés lett a vége.

  • Segítsél fel, kérlek alássan!
  • Én is épp arra akartalak kérni. Akkor talán javasolnám, próbáljuk meg együtt.

Nagy nehezen felhúzták egymást, és elindultak hazafelé.

  • Baj van a lépemmel - nyafogott Böszöm.
  • Miből gondolod?
  • Alig bírok lépni.
  • Ez a vaddisznóhús nagyon finom volt - áradozott Vencze.
  • Az. Csak túl sok volt.
  • Nem lett volna szabad ennyit főzniük.
  • Vagy nekünk ennyit ennünk... - nyögött Böszöm.
  • Nem lehetett otthagyni.
  • Kár lett volna.
  • Bárcsak már fekhetnék! - sóhajtott Vencze.
  • Elég sokat kell még addig lépkednünk.

Valahogy mégis hazabotorkáltak, de nem ment olyan egyszerűen az elalvás, mint remélték volna. Váltakozva keltek fel, hol inni, hol kinyitni az ablakot, hol becsukni. Később pedig a sok folyadék tette meg a hatását.

Böszöm kiment éjszaka vadászni. Amint az erdőben kereste a kedvenc magaslesét, egy számára ismeretlen tájra tévedt. Csodálkozva látta, hogy itt a fák lombja vörösen izzik. Egy kicsit megijedt, de a kíváncsiság továbbhajtotta. Egy tisztásra ért volna, de ott olyat látott, hogy hirtelen egy fa mögé rejtőzött.

Furcsa és nagyméretű lényeket pillantott meg. A fejük egybenőtt a testükkel és hatalmas karmaik voltak. Beszélgettek.

  • A macskák, azok az oka mindennek!
  • Csak a kiirtásuk lehet a megoldás.
  • Majd elrejtőzünk a fák tetején, és rájuk ugrunk!
  • Igen! Felfaljuk őket egytől egyig.

Böszöm reszketve hátrált. Megpróbált észrevétlenül visszajutni oda, ahonnan már könnyen visszatalál, de csak további ismeretlen erdőben találta magát. Reszkető lábait alig bírta arra kényszeríteni, hogy vigyék tovább. Amiről azt gondolta, hogy a jó irány, kiderült róla, nem az.

  • Ezek lehetnek a Lajhárok - gondolta magában -, akikről annyi mendemonda folyik. Azt senki nem tudja, ezek mire készülnek. Értesítenem kell a többieket.

Ment is tovább, ahogy a lába bírta. Egyszer csak Venczét látta meg.

  • Utánam jöttél? - szólt hozzá suttogóra fogva.
  • Ne suttogj! Nem titok az, hogy mi vaddisznóra vadászunk - kiáltotta eszelősen. - Légy büszke rá, Töhötöm!
  • Megvesztél? Lajhárok szervezkednek ellenünk. Menekülnünk kell.

Vencze hősi pózba vágta magát és így szavalt:

Mit nekünk Lajhárok
Pukkanó Televények
Lápi Lapos Sünök
Előlünk kitérnek.
Mi vagyunk a hős
Nemesi Legények
Kik a sötét Zalai
Erdőkben sem félnek.

Ebben a pillanatban hangos csörtetés hallatszott a fák közül. Mindketten kétségbeesett futásnak eredtek.

Böszöm hirtelen lezuhant és rémülten nézett körül.

A szőnyegen találta magát szobájában. Vencze meredt rá bambán:

  • Rettenetes álmom volt.
  • Nekem is.

Ebben szépen megegyeztek, és nem mertek újra elaludni. Böszöm elmesélte, mit álmodott.

  • Vencze, te mit álmodtál?
  • Egészen valóságosnak tűnt, az volt benne a legszörnyűbb. Ahogy itt a szobádban mászkáltam, egyszer csak azt vettem észre, hogy az a helyes kis plüsskígyó, ami a kosaradat díszíti, megelevenedett, és kimászott a kosárból. Nem tudom miért, de mintha megbénultam volna, nem tudtam mozdulni. Ez a vadállat rám mászott és sziszegett. A félelemtől elájultam, álmomban persze, mert amikor felébredtem ismét, láttam, hogy mozdulatlanul fekszik a kosárban.
  • Lasszó rád mászott?
  • Lasszónak hívod? Vicces. Mondom, hogy nem mászott rám, csak azt álmodtam. Hiszen nem igazi, te tudod a legjobban.
  • Én tudom a legjobban. Igazi.
  • Igazi?! - meredt hitetlenül rokonára Vencze.
  • Igazi vadászkígyó. Nemrég hoztam, kígyóiskolát végzett.
  • Haha. Csak ugratsz, nem veszem be.
  • Egyelőre jobb is. Még mindig az álmom hatása alatt vagyok. Elég a rémüldözésből.

Amikor kivilágosodott, beröppentem hozzájuk.

  • Erőben gazdag szép napot kívánok! - köszöntem nekik. - Rettenetesen néztek ki. Mi van veletek?
  • Rémálmaim voltak - nyögte Böszöm.
  • Nekem is - nyafogott Vencze.
  • Neked nem annyira.
  • Honnan tudod?
  • Mesélted.
  • Az neked nem szörnyű, hogy megelevenedett a plüsskígyód?
  • Az lenne szörnyű, ha plüssé válna. Nem azért utaztam át érte az országot.
  • Látod, Moj? - fordult hozzám Vencze. - Megint ugratni akar.
  • Na, jó - mondta Böszöm -, ebből elég! Gyere, és győződj meg róla magad!

Feltápászkodtak mindketten, és a kosárhoz léptek.

  • Lasszó! Lábhoz!

A kígyó lassan megmozdult és elkezdett kimászni a kosárból.

  • Rögtön eldobom magam - kiáltotta és az ajtóhoz hátrált.
  • Ne aggódj már, mondtam, hogy iskolázott vadászkígyó!
  • Megnyugtattál... Mégis inkább kimennék a szabad levegőre.
  • Veled tartok. Ránk fér.
  • Kellemes napfürdőzést! - köszöntem el tőlük, de meg sem hallottak. Nyögdécselve keresgéltek kényelmes helyet maguknak az udvaron.
  • Azt hiszem, ma kihagyjuk a vadászatot - hallottam tőlük még elröppenőben.
  • Holnap azért elmegyünk, ugye? - kérdezte Vencze. - Letelik a három nap maradásom.
  • Ne izgasd magad, rokon, most csak pihenj!

Kondor baktatott az úton felfelé. A kerítésnél megállt.

  • Jó ejtőernyőzést kívánok! - köszönt be nekik.
  • Ejtőzünk, bizony - válaszolt Böszöm. - Jó volt nálatok a vaddisznó tegnap.

Kondor meglepetten nézett rájuk.

  • Ti még soha nem is jártatok nálam.

Böszöm elnyúlt képpel nézett Venczére.

    Akkor meg hol a francban voltunk tegnap?

    Ezt az egész napot végigheverészték, de még az éjszakát is.


    Következő nap aztán friss erővel indultak el az erdő felé.

    • Töhötöm! Te nem éjszaka szoktál vadászni?
    • Leginkább.
    • Most miért nappal jövünk?
    • Ne kötekedj!
    • Csak kérdeztem. Tanulni jöttem.
    • Ez egy kezdőknek való, nyomolvasó vadászat.
    • Olvasni tanítasz?- képedt el Vencze.
    • Épp itt láthatunk egy szarvasnyomot.
    • Nem látom.
    • Gyere közelebb!

    Vencze a talajra meredt.

    • Itt ez a kupac, ez szarvasürülék. Erre látod a lábnyomát.

    Egy darabig csendben baktattak, majd Böszöm ismét megszólalt:

    • Itt láthatod egy másik szarvas ürülékét.
    • Biztos, hogy másik?
    • Lehetséges, mert ez friss, puha, a másik szárazabb volt. Az előbb járt itt, emez nem olyan régen.
    • Aha.

    További szemlélődés, gyaloglás után Böszöm nagy izgalommal állt meg egy újabb vadnyom mellett.

    • Vencze! Ez már nagyon izgalmas. Ez itt vaddisznóürülék!

    Vencze közömbösen szemlélte a leletet.

    • Még tegnap járhatott erre - jelentette ki tájékozottan Böszöm.

    Rövid idő múlva ismét megállt.

    • A szívverésem is elakad az izgalomtól, rokon. Ez már itt egy egész vaddisznókonda ürüléke. És nem is oly régi. Éjszaka lehettek itt.

    Vencze most már kikelt magából.

    • Azt hittem, vadászni jövünk. Nem mondtad, hogy ganajtúrára hozol.
    • Ne kiabálj! Miattad ránk szabadulnak a vadak... - suttogta Böszöm és tovább gyalogoltak.
    • Álljunk meg! - szólt később halkan. - Hangokat hallok.
    • Én is. Mi lehet ez?
    • Biztos, hogy vaddisznók. Rejtőzzünk el!

    Ahogy szorongva bújtak meg egy bokor indákkal beszőtt, sátorszerű menedéke alatt, egyre jobban hegyezték fülüket.

    • Most mit hallunk? - kérdezte borzongva Vencze.
    • Közelednek - válaszolt Böszöm, de legszívesebben eliszkolt volna innen is.
    • Ilyenkor mit szoktál csinálni?
    • Természetesen ki szoktam várni, amíg látótávolságba kerülnek. De ha félsz, jobb ha visszafordulunk - javasolta reménykedve Böszöm.

    Kínos csend támadt, de aztán mégis elszánta magát Vencze.

    • Ahol te nem félsz, ott én sem félhetek.
    • Akkor bevárjuk őket - válaszolta Böszöm és egyfolytában azon törte a fejét, hogy milyen ürüggyel menekülhetnének hazafelé.
    • Ha elejtenénk egy vaddisznót, mit csinálnánk vele? Én nem kívánom megenni. Te?
    • Én sem.
    • Akkor hagyjuk őket.
    • És ha mégsem vaddisznók?
    • Biztos, hogy azok. Gyakorlott vadász vagyok én már.
    • Azért elejthetnél egyet. Csak azért, hogy tanuljak.
    • Hülye vagy? Ránk büdösödne.

    Így lett vége az első közös vadászatnak. Titkon mindegyikük örült, hogy nem kellett szembe kerülniük a nagyvadakkal.

    Épp elég kaland volt a hátuk mögött tudni őket. Ahogy távolodtak a legveszélyesebbnek gondolt helytől, annál inkább lelassították lépteiket.

    Bár magasan járt még a Nap, a sűrűben nem volt egészen világos. Sötétek a zalai erdők, különösen nyáron, amikor a fák lombja a legsűrűbb. Télen, amikor a fák szenderegve viselik kopasz koronájukat, látni engedik a Hold segítségével az éjszakai téli életet. Még így van ez tavasszal is, amikor a lomblevelek aprócskák.

    Ilyenkor nyáron viszont a napsütötte erdei utak vezetik a vándorokat jó irányba, jelen esetünkben Böszöm háza felé.